A láthatatlan üvegfal

 Ha az élethez való hozzáállásomat kellene jellemeznem talán a kalitkába zárt madár lenne az, amit mondanék. Csak más értelemben. Mert az én kalitkám nem létezik.  Egy láthatatlan talán nem is létező fal.  A depresszió.  Sosem próbáltam megfogalmazni, vagy megragadni, hogy mi is a depresszió csak éltem benne, lézengve. Nem is olyan rég fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan is kéne látnom magam. Akkor jött bennem elő az az érzés, hogy olyan, mint egy szoba ajtó nélkül. Üveg falakkal. Tökéletes kilátást nyújtva a külvilágra, arra a világra, aminek én is a részese lehetnék, bár igazából vagyok is, hisz élek, mégis elhatárolódom tőle. Ez az én üvegfalú szobám.  Ha magam elé képzelem, elsőnek fehér falakkal, képek és berendezés nélkül jelenik meg a lelki szemeim előtt. Ott vagyok benne én, bár nem látom magam, de ott vagyok. Aztán a fehér falak egyike eltűnik, és kilátás nyílik a világra. Arra, amiben élhetnék.  Sok mindent szeretnék csinálni. Tanulni, írni, han...