A láthatatlan üvegfal

 Ha az élethez való hozzáállásomat kellene jellemeznem talán a kalitkába zárt madár lenne az, amit mondanék. Csak más értelemben. Mert az én kalitkám nem létezik. 

Egy láthatatlan talán nem is létező fal. 

A depresszió. 

Sosem próbáltam megfogalmazni, vagy megragadni, hogy mi is a depresszió csak éltem benne, lézengve. Nem is olyan rég fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan is kéne látnom magam. Akkor jött bennem elő az az érzés, hogy olyan, mint egy szoba ajtó nélkül. Üveg falakkal.

Tökéletes kilátást nyújtva a külvilágra, arra a világra, aminek én is a részese lehetnék, bár igazából vagyok is, hisz élek, mégis elhatárolódom tőle. Ez az én üvegfalú szobám. 

Ha magam elé képzelem, elsőnek fehér falakkal, képek és berendezés nélkül jelenik meg a lelki szemeim előtt. Ott vagyok benne én, bár nem látom magam, de ott vagyok. Aztán a fehér falak egyike eltűnik, és kilátás nyílik a világra. Arra, amiben élhetnék. 

Sok mindent szeretnék csinálni. Tanulni, írni, hangszeren játszani, másokkal találkozni, bulizni, szeretni, dolgozni, önmagamnak lenni. 

De nem megyek ki. Ott állok a fal előtt és nézem, szinte érzem ujjaim alatt az üveg hűvös érintését, pedig nem is érek hozzá. Mert ha hozzáérnék rá kellene jönnöm, hogy nincs ott. 

Tudom, hogy nincs ott, tudom, hogy kiléphetnék, hogy normális ember lehetnék, de, amikor odalépnék és átlépném a küszöböt mégis elakadok. Ott van. Megcsillan rajta a fény, a fejemben, pedig egy hang kárörvendre üdvözöl. Ismét. 

Így élek én. 

Látom a világot, a magam módján értem is, ám nem élek benne. 

Vannak napok, amikor a szívem izgatottan ver, ahogy közelebb lépek, szinte érzem, ahogy végre kilépek, és végigsöpör rajtam az élet valósága, de másnap olyanná válik az egész, mint egy álom, egy kósza képzelgés. 

Így inkább a saját kis álomvilágomban élek. Néha órákra elveszve benne, és amikor visszatérek a falak szivárványszinének nyoma vész és csak egy fekete ecsetvonás emlékeztet, hogy megint képzelgésben éltem. Majd az is elhalványul és én újra ott vagyok színtelen. 

Talán egy részem nem szeretne kiszabadulni, talán már túl sokat éltem ebbe. Talán nem is tudom milyen az a világ. Sőt. Tudom, hogy nem tudom milyen a világ. 

Az én világom mindig csak a képzeletemben létezett. 

Nekem nincs valóságom.